Otthon a szomszédban

(Újfehértónak – amint azt a kép is tanúsítja – még uszodája és sportcsarnoka is van. De a harmincmillióból megépített futballpálya nem felel meg a követelményeknek.)

Perje Sándor írása következik.

A csütörtöki Nemzeti Sportban érdekes cikkre lettem figyelmes. Az írás ékesen bizonyítja, hogy a magyar labdarúgás legapróbb berkeiben zajló kusza pénzügyek az alacsonyabb bajnokságokba rangsorolt egyesületeknél is káoszt okoznak. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Labdarúgó Szövetség nem fogadta el a megyei másodosztályban szereplő Jászladány ESE nevezését, mert a szövetség állítása szerint több mint nyolcszázezer forinttal tartozik a kisvárosi csapat.
A volt elnök, az azóta ismeretlen helyen tartózkodó Boros Tibor több telefonkártyát osztott ki a jászladányi játékosoknak, akik gyanútlanul el is fogadták őket, holott írásbeli megállapodás nem született a nagylelkű, de ármányos ajándékról. Sőt, még kétszázezer forint ütötte Boros úr markát a költségek fedezésére. A friss kártyatulajdonosok nem fizették a havi számlákat, és az összeg felhalmozódott. Jászladány városvezetői törvényességi felülvizsgálati kérelmüket már eljuttatták az MLSZ-hez, annak reményében, hogy pontot tesznek a pikáns történet végére, ámbár jogi úton is folytatódhat az ügy a milliós tartozások miatt sárossá vált megyei szövetség és a Jászladány ESE között.
A ladányi eset eszembe juttatta egyre nagyobb anyagi nehézségekkel küszködő városom futballcsapatát. Újfehértó megnyerte a megyei első osztályú bajnokságot Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ősztől hazai pályán játszhat(na) az eggyel magasabb osztályban. Sajnos azonban a harmincmillióból megépített futballpálya, amely a legkisebb méretű megyénkben, nem felel meg a követelményeknek. Az USE így kénytelen néhány kilométerrel messzebb arrébb sátrat verni, és a szomszédos kisváros, Nagykálló zöldellő gyepén bebizonyítani, hogy méltó az NB III-ra.
Mint általában lenni szokott, a több éven keresztül gondosan rombolt közhangulat mellett az irigység szülte széthúzás taszította a szakadék peremére városunk sportéletét, de gazdasági és kulturális lendületét is. Már az is elkeserítő, hogy egy olyan kisváros, ahol a polgármesteren kívül három alpolgármester (melyből egy már „tárca” nélkül kapja a fizetését, azaz megvonták a jogkörét) ténykedik, a minimális feltételeket sem képes biztosítani a helyi labdarúgóklub számára. A klub akkori vezetői az átkosban egymillió forinttal érkeztek a szomszédvári rangadókra, hogy fix legyen az eredmény. Mára már a víz- és gázszámla fizetési határidejét is hosszabbítani kell a bajnokcsapatnak.
A pályázati pénzek nem sokat hoztak a konyhára, a helyi gazdag vállalkozók pedig hírnevük csorbításától tartva ódzkodnak az egyesület támogatástól. Talán épp emiatt lóg ki a gyarapodó szabolcsi kisvárosok közül a településünk. Megváltást az őszi önkormányzati választások hozhatnak, ha a képmutatás helyett az összefogás jellemzi majd a futball ügyért tenni képes lokálpatriótákat.