Mennyibe is kerülne a budapesti olimpia?

A rendezés nem pénzkérdés, a BOM feladata, hogy a kormányt, a fővárost és a Magyar Olimpiai Bizottságot segítse a felelős döntés meghozatalában, választ adjon arra, miért jó a vidéknek és a fővárosnak a rendezés, mennyibe kerül, mit kell csinálni a megvalósításhoz. Az olimpiai törvénytervezet 2008 végéig a parlament elé kerülhet, ennek elfogadásával a BOM beteljesíti küldetését.
Beleznay Éva, Budapest főépítésze elmondta, hogy a korábban szóba került három lehetséges közül a Duna menti helyszín szerepel abban az anyagban, amelynek egyeztetése megkezdődött az érintett önkormányzatokkal, és folyik a tárgyalás a Csepel-sziget északi területének spanyol tulajdonosával is – ott lenne ugyanis az olimpiai falu és a fő médiaközpont. Ennek a tervnek még a Margitsziget, a Puskás-stadion és környéke, valamint az óbudai Hajógyári-sziget a kiemelt területe. Török Ottó sportszakállamtitkár úgy vélte, az olimpiai rendezés lendületet adhat a fővárosnak, már az előkészítési szakaszban is. Hozzátette: a pekingi játékok után, amelyet nem szabad kudarcként megítélni, most van egy olyan lélektani pillanat, amikor megszülethet a döntés, hogy Budapest pályázzon a lebonyolításra. 
Az olimpia - a PriceWaterhouseCoopers (PWC) számítása szerint - közvetlenül 518 milliárd forintba kerülne. Ez tartalmazná a rendezés, valamint az ahhoz szükséges közvetlen, sport célú beruházásokat. Ezen túl a tágabb infrastruktúrába (5-ös metró, az M0 bezárása, autópályák, vasutak) 2012-ig 5,344 milliárd, míg 2020-ig további 5,158 milliárd forint beruházásra lenne szükség.
Pályázni 2011-ben lehet, addigra kellene a fejlesztésekkel annyira előre haladni, hogy a 2020-as befejezés is valószínűsíthető legyen.

SZEKERES ISTVÁN: MEGÉRI-E A MAGYAR SPORT 2020-AT?
(Magyar Narancs, 2007. április 9-i szám – részletek)

Előrehozott idézet az írásból: „Ha megszületne a hivatalos döntés a 2020-as budapesti olimpiáról, az euforikus hangulat nyilván sok tízezer fiatalt mozdítana meg, mert a gyerekek persze szívesen képviselnék a magyar színeket a nagy eseményen. Csakhogy a lepusztult infrastruktúrával, kevés szakemberrel, állandó pénzhiánnyal küszködő egyesületek, szakosztályok képtelenek lennének fogadni őket. Ha tehát a kormány ma úgy döntene, hogy fussunk neki 2020-nak, elsőként nem az 5164 milliárd időarányos részét kellene megmozdítani, hanem két-három év alatt „csak” ezret, de azt mind a magyar sport talpra állítása érdekében.”

E sorok írója boldognak vallja magát, hiszen sportújságírói pályafutása során nyolc olimpiáról naponta küldhetett haza tudósítást. A több mint három évtized alatt felgyülemlett tapasztalatai alapján azt látja a megvalósítás egyetlen járható útjának, ha valahol a főváros peremén felépül egy huszonnegyedik kerület – olimpiai és médiafaluként működő, harmincezres lakóteleppel, korszerű közlekedési hálózattal és olyan létesítményekkel, amelyek a Játékok befejezése után gondosan megtervezett, új funkciót kapnak. Ha a város közepére kerülnének a versenyszínhelyek, úgy járnánk, mint Atlanta, ahol a centrumon átvezető olimpiai utakon gyakran támadt káosz, magyar sportolók is nemegyszer szálltak le dugóba rekedt autóbuszukról, mert futva még elérhették a versenyük rajtját. A létesítmények ügyében viszont jó példa a sydney-i Darling Harbour, ahol a kereskedelmi központ hatalmas kiállítócsarnokának falai között öt rangos sportág versenyei találtak otthonra.
A mi olimpiai kerületünket úgy kell felépíteni, hogy később alkalmas legyen világkiállítás megrendezésére, menedzseljük rangos európai sport- és konferenciaközponttá, s nem ártana, ha gyógyvize is lenne. Szervezzünk a területére olyan nemzetközi vásárokat, amely révén a Kelet és Nyugat közötti kereskedelem népszerű találkozási pontjává válhat.
Egyes elképzelések szerint az olimpiai létesítmények nagy részét ideiglenes jelleggel hoznák létre, vagyis rögtön lebontják őket, amint kialszik a láng. Ilyen pályázattal azonban aligha lehet elnyerni a rendezés jogát. A NOB azt is mérlegre teszi ugyanis, hogy az olimpia organikusan illeszkedik-e az adott ország sportjába, illetve a házigazda város életébe. A kiemelkedő sikereket felvonultató magyar sport ebben az értelemben persze jól áll. Az is rendben, ha az olimpiai faluból később igazi lakótelep lesz. De ha kiderül, hogy a felépítendő létesítmények többségére Budapest sportjának nincs szüksége, az bizony rossz pont.
Bármennyire furcsának, netán hihetetlennek tűnik is: míg az olimpia megvalósításáról könnyű szívvel és jókedvűen lehet értekezni, annál nyomasztóbb a magyar sport jövőképét ecsetelni. A legendás sikerágazat eróziója a budapesti utcák alatti vezetékek, hálózatok rothadásához hasonlítható: ma még működik minden, de már holnap beomolhat.
Álljon itt egy példa a reménybeli 2020-as olimpiáról! Felépítünk, mert muszáj lesz, kerékpárstadiont is. A hatalmas betonteknőt speciális, méreg drága fából készült padlózattal kell borítani, s hogy megvédjük az időjárás szélsőségeitől, a létesítményt be is kell fedni. Ha sikerül tető alá hozni egy korszerűen felszerelt gyönyörűséget, az az európai bringa egyik központja lehet, szép bevételt hozó nemzetközi versenyeket, edzőtáborokat, világbajnokságot is rendezhetünk benne. Ezzel szemben ma magyar kerékpársportról csak azért beszélhetünk, mert a megmaradt szakosztályokban néhány szent őrült még elszántan partizánkodik.
Arra már régóta nincs mód – és ez korszakos bűn –, hogy az egyre nyamvadtabb, de a biciklit változatlanul imádó magyar gyerek és a kedvelt eszközre épülő sportág egymásra találjon. Fillérekért dolgozó edzők próbálnak kihozni valamit néhány tucat fiatalból a Millenáris hónapokon át nem használható, ütött-kopott betonján. 2020-ra sok tízmillióból lehetne összehozni valamire való magyar válogatottat, legalább néhány szakosztály „kistafírozása”, főállású edzők alkalmazása, rengeteg külföldi edzőtáborozás révén.
A jelen legsikeresebb magyar sportolóinak a 70 százaléka még sportiskolából indult el. A budapesti olimpiára készülő nemzedék a mai 10-14 évesek, tehát a sportiskolások korosztálya. Az ott foglalkoztatott gyerekek száma azonban a rendszerváltozás előtti százezerről 15 ezerre csökkent. A nagyszerű utánpótlás-nevelő intézményeket az egyesületek többsége képtelen működtetni, az állam pedig a sorsukra hagyta, ma sem illeti meg őket ugyanaz a támogatás, amelyet más, tehetséggondozásra szakosodott iskolák megkapnak. Hogy regionális utánpótlásközpontok jöjjenek létre, arról legfeljebb álmodhatunk. Nem is illik szóba hozni, hogy az olimpia rendezésére készülő Kína micsoda szervezeti forradalmat valósított meg, és mekkora erőket mozgósított a tehetséggondozásban.
A súlyosan alulfinanszírozott magyar sportban 30 százalékkal csökkent a főfoglalkozású szakemberek száma. Ez egyrészt a legendás – és elvárt – sikerek esélyét csorbítja, mert a napi két edzés ma már alapkövetelmény, márpedig a munka mellett edzősködő szakember nem tud naponta kétszer foglalkozni a tanítványaival. Másrészt gátat szab a mennyiségi fejlődésnek. Ma mindössze 86 ezer aktív sportolót tartunk számon, a veteránokkal együtt, miközben másfélmillió diákra férne rá a rendszeres testmozgás, amelyet az iskola önmagában képtelen megoldani.
Ha megszületne a hivatalos döntés a 2020-as budapesti olimpiáról, az euforikus hangulat nyilván sok tízezer fiatalt mozdítana meg, mert a gyerekek persze szívesen képviselnék a magyar színeket a nagy eseményen. Csakhogy a lepusztult infrastruktúrával, kevés szakemberrel, állandó pénzhiánnyal küszködő egyesületek, szakosztályok képtelenek lennének fogadni őket. Ha tehát a kormány ma úgy döntene, hogy fussunk neki 2020-nak, elsőként nem az 5164 milliárd időarányos részét kellene megmozdítani, hanem két-három év alatt „csak” ezret, de azt mind a magyar sport talpra állítása érdekében: bővíteni, korszerűsíteni az edzéslehetőségeket, megsokszorozni a szakemberek számát, programokat finanszírozni a (nem csak olimpiai) sportágak egész sorában, új lendületet vinni az elméletileg változatlanul népszerű, a gyakorlatban azonban csupán pangó, szürke és szegényes magyar testkultúrába. Fel kellene pörgetni olyan ágazatokat, mint a gyeplabda, a női foci, továbbá különböző sportágak nálunk alig űzött számait, hiszen ha azokban – a rendező jogán – magyarok is indulhatnak, ne kényszerüljünk a pofozógép szánalmas szerepébe.
A promóciónak ebbe a legfeljebb hosszú távon és közvetve megtérülő fejezetébe is be kell szállnia a magánszférának, mert ez éppúgy része a mi olimpiánknak, mint az út- vagy a szállodaépítés. A befektetők ennyivel tartoznak is az államnak, amely a rendezésre – óriási felelősséggel járó – garanciát ad, és amely az olimpiára szükséges költségek túlnyomóan nagy részének vállalásával nyit utat egyben a magánszféra előtt is.
Ma a nemzeti össztermék, a GDP 0.32 százaléka jut a sportra. Szégyenletesen kevés. Egyes országokban a tízszeresét adják, de az egy százalék alatt kevés helyen maradnak Európában.
Ezen a ponton szükséges tisztázni, mi is az a sport. Semmiképpen nem azonos a – jobb híján – profinak nevezett futballunkkal, és nem merül ki is a világversenyek szereplőiben sem. A sport – normális körülmények között – a fiatalok százezreinek szabadidős terepe, ahonnan persze néhány száz élversenyző, közülük tucatnyi olimpiai és világbajnok is kinőhet.
A magyar sport ósdi szerkezetben működik, a 19. század vége óta különböző elemek épülnek egymás mellé, fölé, eklektikus zűrzavarban. Már régen meg kellett volna alkotni a 21. század kihívásaira válaszolni képes, új magyar testedzési rendszert.
A sportnak nálunk nincs pozitív programja és lendítő ereje, hanem semmiféle védettséget, még intellektuális figyelmet sem élvez. Megszületett az úgynevezett nemzeti sportstratégia. Az egyik legfontosabb üzenete szerint a jövő záloga a tudományos háttér erősítése. Mintha a dokumentum nem is létezne, felmerült, hogy a Sportkórházat (de fontosabb a hivatalos neve:) az Országos Sportegészségügyi Intézetet, a magyar sporttudomány tán legjelentősebb bázisát megszüntetik. A parlamenti lobbi nem annyira erős, hogy azonnali vészreakciót váltson ki belőle egy hibás elképzelésnek már a felbukkanása is, ez ügyben is csak futott a „pénze” után.
A Sportkórház-csata során az egészségügyi tárca egyik nyilatkozatában kapitális csacsiság látott napvilágot, miszerint a nyereségérdekelt sportegyesületek csak fizessenek a megsérült sportolóik gyógyításáért. Nos, a sportegyesület társadalmi szervezet, merőben más, mint például a futballt valóban üzleti alapon működtető káefté. Hogy ez nem magától értetődő egy, a jogot munkaeszközként használó hatóság képviselője számára, pontosan jelzi az államgépezetnek a sport iránti közönyét, amely már a 80-as évek vége óta tartósan jelen van. 
Az egyesület különben is a magyar sport árvája, több mint nyolcvan százaléka folyamatosan a puszta létéért küzd, a végletekig faragja a költségeit, fejlesztésre nem is gondolhat. Csökken a versenyek, az edzőtáborok, s már az edzések száma is szerte az országban. A legsikeresebb szakosztályoknak is csak csurran-cseppen az állami pénzekből, azokból a sportági szakszövetségek műhelytámogatásként juttatnak nekik valamicskét. A Sportegyesületek Országos Szövetségének felmérése szerint az olimpiákon legeredményesebb tíz egyesületünk egy hároméves periódusban (amelyben benne volt mindkét oldal kormánya) összesen kétmilliárd forint állami pénzt bevételezett. Ezzel szemben ugyanazon időszakban 1.8 milliárd forintot fizetett be – adók formájában – az államnak.
A sport a rendszerváltás egyik nagy áldozata volt. Szétverték, szétlopták. És a helyzete egyre romlik. Mostohagyerek, akit csak azért tűrnek meg, mert többnyire jó jegyeket hoz haza az iskolából. Amíg még futja az erejéből. Már nem sokáig.
Ha tehát azt mondja a hatalom, legyen igaza a BOM-nak, és a segítségére alapozva pályázzuk meg azt a 2020-at, de legelőször nem a magyar sportot akarja rendbe hozni… Akkor jogos lesz a kérdés: na, BOM, és akkor mi van, ha a budapesti olimpiának nem lesz éremesélyes magyar szereplője? Akkor meg mire való?