Eltemették Polyák Imrét

Polyák Imre felravatalozott urnája mellett a magyar sport jelesei álltak díszőrséget. A soraikban helyet kapott azonban az egykori szovjet ellenfél, Roman Rurua is, aki ellen a tokiói olimpia utolsó összecsapásán az aranyat érő döntetlent érte el a Nemzet Sportolója.
Nagy bajnokunk lelki üdvéért az engesztelő szentmise áldozatot dr. Kiss-Rigó László, a Szeged-Csanádi Egyházmegye megyéspüspöke mutatta be. A Polyák Imre hamvait tartalmazó urnát – a legszűkebb családi körben – a Bazilika altemplomában kialakított kolumbáriumban helyezték el.
Dr. Hegedüs Csaba a búcsúztató beszédében kitért arra is, hogy az Évszázad Birkózója az Újpesti Dózsához kötődött, és a klubhűség mintaképe volt.
Külön figyelmet érdemel a beszédből a Polyák Imre pályafutását új sporttörténelmi dimenzióba helyező része: „Összesen háromszor lett világbajnok, kétszer pedig ezüstérmes (1961-ben eggyel magasabb súlycsoportban). A sikert nem kell magyarázni, de Imre győzelmeihez muszáj kommentárt fűzni. A válogatott pályafutásának tizenkét éve során összesen csak hat kötöttfogású világbajnokságot rendeztek (ő ötön vehetett részt), az Európa-bajnokságok pedig szüneteltek. A mai versenyrendszerben 12 Európa- és 9 világbajnokság jutott volna neki, és elképesztő éremgyűjteményt hagyott volna ránk.”
Hogy milyen hatással volt korára, azt Hegedüs Csaba beszédének személyes hangú része is pontosan tükrözte:
„A legnagyobbak között van a helye az én szívemben is. Tizenhárom éves voltam, amikor magyar-olasz válogatott csapatmérkőzést rendeztek Szombathelyen. A mieink a Savaria szállóban laktak, és mi, Miklós bátyámmal s több birkózó sráccal együtt órákig tekeregtünk a hotel környékén, hátha meglátjuk valamelyik nagyságot. Imre egyszer csak előttünk ment az utcán Szilvásyval, Kozmával meg a többiekkel. Sétára indult a csapat, mi nyolc-tíz méter távolságból követtük őket. Itt vannak az istenek! – mondtuk. Polyák Imrét a példaképemnek tekintettem, eleinte azért, mert ő is vidékről indulva jutott a világ tetejére, ahova persze én is igyekeztem. Amikor Pestre kerültem, a Vasasba, majd tagja lettem a válogatott keretnek, ő volt a kötöttfogás edzője, én csókolomot köszöntem neki, és Imre bácsinak szólítottam. Fiatalon határoztam el, hogy ha egyszer fiam születik, ő lesz a keresztapja.”